Az összes hajléktalan (kutya) nevében

 

Az összes hajléktalan (kutya) nevében

Ez az elbeszélés második helyezést kapott a „Milován Vidákovity” Szerb hetilap irodalmi pályázatán

 

Szinte egy éjszakán át, kóbor kutya lettem. Azzal vígasztalom magamat, hogy nem vagyok egyedül, vannak még ilyen nyomorultak mindenfele. S éppen ezért, e csillagos ég alatt mindenkinek joga van megköpdösnie, megrugdosnia, kővel megdobálnia. Ó, igen! Vannak olyanok is akik félnek tőlem! Miért ne? Főleg azért mert a nyakamon a valakihez való hozzátartozás jeleként lánc lóg, amely gyanakvást, félelmet vált ki az emberekben. Ezért méginkább megvetnek, mert az vagyok ami vagyok, mert feltételezik hogy ezt érdemlem.

Az összes hajléktalan (kutya) nevében-Piszárity-Mility Sznezsana

Elnémultam a meglepetéstől, s nem hittem saját füleimnek, habár hallásom mindig kitűnő volt, amikor a biztos vég jeleként a kapukulcs nyikorgását hallottam magam mögött. Azt a kulcsot senki sem meri megérinteni hogy számomra kinyissa a zárat.

Az egész dologban az a legérdekesebb, hogy senki sem gondolt arra, hogyan fogom én föltalálni magam, ad-e valaki enni, vagy koldulni kényszerülök. Egyáltalán túlélem-e a nehézségeket. Leszek-e annyira élelmes hogy lopjak, vagy megvédjem amim van, ha valaki megpróbálja azt tőlem elvenni. Ó, igen. Megloptak, s még ma is ezt teszik. Valójában ezekről a dolgokról senki sem tett fel nekem egyetlenegy kérdést sem.

Volt-e olyan pillanat, amikor szerettem volna visszatérni? Ha volt is, a kapu rendesen be volt zárva. Mégpedig, csak számomra. Senkit sem zavarta amikor az utca másik oldaláról néztem hogyan mennek egyesek ki-be ugyanazon a kapun. Hogyan várják őket széttárt karokkal és sírva lesznek kikísérve. Ennek ellenére én állok és nézem a helyet amelyet valaha házamnak hívtak, s lelkemen kinyílt a seb amely nem bir begyógyulni, és nem tudok visszaemlékezni hogy valójában hogyanis éreztem én ott magam, mennyire volt jó vagy sem. A sokktól amit átéltem, úgy tűnik mintha mindent eltakart a köd, attól a váratlan visszanemtérő pillanattól, amikor kiléptem a kapun, s attól a borzasztó kulcszajtól melynek reccsenését hallottam a zárban, s mely néha még most is álmomba hivatlanul visszatér.

A kapu túl magas, s nem lehet rajta átlátni. Még visszaemlékezni sem lehetséges. Lehet hogy akkor eszembe jutna mit tettem, mit vétettem, amikor átadva magam mások könyörületének és könyörtelenségének az utcán találtam magam. Sőt arcát sem láthatod életed kulcsárának, hogy ellesd arcrezgését amely elárulja lelkiismeretfurdalását, ha egyáltalán van neki. Nem is tudom miért próbálom erről magamat meggyőzni hisz tudom, hogy ez nála nem létezik.

Nos nyakamról ugyan levettem láncomat, amelyen bele vannak vésve nevem kezdőbetűi, de a helye nyoma ott maradt. Sőt leginkább nyomot hagyott viselkedésemben. Nem tudok ugatni, sem harapni, de még mindig örömömet mutatom ha ismert arcot látok, vagy ha csak ismerősnek vagy jóakaratúnak tűnik valaki. Igazán törekszem, hogy ne lássam ha valaki kellemetlenül érzi magát, s hogy ne lássam más szemében azokat a kérdéseket, melyekre magam sem tudom a választ.

Hát jó. Sok a hajléktalan kutya, nem vagyok egyedül. Már, nem vagyok egyedül. Habár, nem tudom miért, tekintetemet nem tudom levenni azokról, akik kutyáikat nagy szeretettel halmozzák el. Ott, ahol a szeretet kölcsönös, ahol mindkét fél örül ha sétálni indulnak, ahol tudják,-de valójában ki lehet egészen biztos abban,- hogy a zárban a kulcs nem fog megreccsenni mint mögöttem. Tudtam, éreztem, hogy szeretnék hogy elmenjek. Csak egyet nem tudtam, hogy látni sem akarnak soha többé.

Ezért néha vasárnap vagy ünnepnapkor, végigmegyek ezen az utcán egyedül, de senki se kérdezze miért nem emelem föl a fejemet, vagy miért szegeztem tekintetemet valahová magam elé, egy távoli pontra.

Régóta tudom, habár még manapság is felteszem magamnak a kérdést: „ Mi rosszat tettem? Semmit! De ha mégis, semmi sem olyan rossz, hogy ne lehessen megbocsájtani, hogy arra amit tettem, bolyongásom az egyetlen megoldás.

Soha többé nem fogok végigmenni azon az utcán, se megállni az ismert kapu alatt. Soha többé nem fogom megkóstolni azokat az eledeleket, hja, nem számomra készítik őket. Most új otthonom van, melyre még mindig szoktatom magamat.

Sokan kérdezik miért szomorú a tekintetem. Mindenkit azzal próbálok meggyőzni, hogy ilyen a fajtám, mely ilyen szomorúan néz, és hogy igenis örülök annak hogy egyedül vagyok, mert ez az egyetlen biztos jele felnőtté- válásomnak. Ja persze, had tegyem hozzá még ezt is, a túlélhetéshez nincs szükségem senki szeretetére. Én szeretem önmagamat. Legalábbis igyekszem szeretni. Csak ha néha nekiindulok egyedül az utcának, ne kísérjen senki, hagyjatok békén, ne kérdezzétek hova megyek, mert szeretem nézni a fiatal kutyakölyköket ahogy jókedvűen játszanak.

Ne kérdezzétek miért nem keresek és hívogatok senkit. Azért mert az én ugatásomra senki sem fog ideszaladni, sem farkával mozdulni. Nem tudom miért, amikor a meleg betonon elalszom, s míg a nap sugarai melengetik testemet, álmomban újra hallom a kapukulcs reccsenését a zárban. És sajnálom, hogy nem tudtam hogy így lesz, igazhogy sejtettem, de bár elköszöntem volna mindentől amit megérintettem. Összepakolhattam volna emlékül őket, s göngyölegbe kötve botra akasztva biztosan könnyebben és nyugodtabban indultam volna világgá. Így nincs se botom se motyóm. Az összes vagyonom csak a láncnyom a nyakamon és a bánat a szememben.

Mindaz amit azon a napon magammal vittem amikor a zár örökre megreccsent.

Ehol ni, ma is,- már mindez borzasztóan idegesít, mert nem tudom miért történik még mindig mindez velem,- újra megjelenik a vágy, hogy végigmenjek a régi utcán:- csak azon. Azon a kapun többé nem kívánok átlépni, azomban attól félek hogy valaki azt hiheti azért járok errefelé, hogy észrevegyen és behívjon. Szükség nélkül meg fog ijedni, s kétszer rázárja a kaput. Mindenesetre, ami biztos az biztos. Valójában, én senkit sem akarok megijeszteni. Hisz nem ahhoz a fajtához tartozom!

Nem is tudom hogyan maszkírozzam magam hogy ne ismerjenek fel. Azok ott nekem nem kellenek. Csak én kellek önmagamnak. Szeretnék mozaikot összerakni az élet elszaggatott részeiből, s belőlűk mint egy összetört tükörből újat csinálni. Bármely oldalról nézed, új arcot látsz, de egy sem az igazi. Nem is lehet, hiszen az igazi eltünt abban a pillanatban amikor kiesett a kezemből s megrepedt, azaz, amikor a zár megreccsent, s mögöttem a kaput bezárták, igaz ugyan hogy csak egyszer fordult a kulcs, de mindörökre.

 

Piszárity-Mility Sznezsana

Fordítás: Evgyenity Szpomenka

 

Povezani članci - Pročitaj više

Leave a Reply

Your email address will not be published.